Lelkesedés, vagy tűnő állapot?

 

                           Luk:24,31-35.

 

                      Kedves testvérek!

A tanítványok is ebben a történetben, úgy húsvét után voltak nem sokkal, mint mi most. Úgy nem messze a Jézus föltámadásától, mint mi most. Össze voltak zavarodva, kavarogtak bennük a dolgok. A Jézussal történt szörnyűségek, és az új hírek a föltámadásáról. Így, ilyen hangulatban indulnak, Jeruzsálemtől egy 11, és fél km. re levő faluba, Emmusba. Azt hogy mért ment oda, Jézus tanítványai közül kettő, nem tudjuk. Útközben, útitársnak hozzájuk csatlakozik  Jézus, de kilétét nem árulja el, csak később a kenyér megtörésekor a vacsoránál, majd eltűnik a szemük elől, mindenki számára ismeretlen helyre. Mert néki mindenre, így erre is van hatalma.

Útközben ismét csak erőt lelkesedést önt, az elcsüggedt, reménytelenségbe sűlyedt tanítványokba, tanítva és magyarázva nékik az írások alapján azt, hogy Jézussal, Isten akaratából mindezek meg kellett történjenek, és ne szomorkodjanak többé.

Magyarázataival, mint máskor annyiszor, most is meg vigasztalja, és át melegíti ismét a tanítványai szívét.

De hát mi ez az egész?

 Lelkesedés, vagy tűnő állapot?

A tanítványok sokszor tele vannak Jézus dolgait látva lelkesedéssel,

Sőt, olyan is volt, amikor ők is hatalmat kaptak rá, hogy gyakorolják és végezzék Jézus munkáját. Gyógyítanak, lelkesednek, majd mikor Jézust elfogják, a legtöbben, ijedten elmenekülnek. A föltámadás után is többnyire zárt ajtók mögött vannak. Jézus is többször úgy Jelenik meg közöttük, hogy közben az ajtó be van zárva.  Félnek. De Jézus jön, és bátorítja megszeppent barátait.

Mi van mibennünk most, az örömből, a húsvéti evangéliumból, hogy Jézus föl támadt, van e  még valami, vagy már elnyomta a stressz, a hétköznapok ezernyi zaja baja?

Van e bennünk öröm, lelkesedés, vagy tűnő állapot?

Beszélgessünk hát a lelkesedésről, menyire ég bennünk a lelkesedés tüze? És miért szoktunk mi lelkesedni úgy igazán őszintén?

A kérdésre jó lenne, ha nem csak egy rövid igennel, vagy nemmel válaszolnánk, hanem úgy őszintén igazán. Mert nagyon fontos úgy mint mindenben, ebben a kérdésben is az őszinteség.

Én szeretném, ha Jézus minket is át tudna tüzesíteni, és nem lennénk szomorúak, és megmaradna bennünk az evangélium,

És meg maradna bennünk a lelkesedés.

Imádkozom ezért a szívből jövő lelkesedésért, és hiszem, hogy Jézus meghallgat engem.

Ámen!

 

2013. április 8. Szolnok.

 

Csorba István

 

         A nemes harc

 

 A sikeres Keresztkérdések után, tovább folytatjuk a nemes harcot, Johon Stott Krisztus – Hinni Jézusban c. könyvének alapján, 6 részben, szerda esténként. Melyet megelőz, kedd reggelenként, egy fölkészítő beszélgetés a témákból, az asztalvezetők számára. A beszélgetések szerdánként igazi harcok azért, hogy az emberek mind jobban közelebb kerüljenek hozzá, mind jobban megismerjék Krisztust és dolgait. Hogy nem egy prédikációt hallgatva, hanem csak beszélgetve elmélyedhessünk mindabban, amelyet az ige ír. tanulva így sok minden hasznosat arról, hogy hogyan tanulmányozhassunk, vagy olvassunk akár otthon is, egy-egy Bibliai igeszakaszt. Sokak számára, ez a fajta igetanulmányozás, igen furcsa és szokatlan, de aki megérti a lényegét, értelmét, kincset talál benne, olyat, amelyet az idők folyamán sem tud el venni tőle senki sem. De ez egy harc az asztalvezetők számára, azért, hogy az ige talaján maradhassunk, és végig járjuk az igék mélységeit, utjait. Mély kutat ásni nem könnyű, de a küzdelem, győzelemmel ér véget, tudom, forrás fakad, életet adó víz a mélyből. A kedd reggeli beszélgetéseket is folytatnunk kellene a nyári szünet alatt is. a sorozat vége után is, mert jó a testvéreknek az ige köré ülni, és egymással találkozni, minden évszakban. Fázva, vagy izzadva a hőségben, de ott lenni.

 

2013. június 19. Szolnok.

 

Csorba István

 

„Az Úrnak áldása az gazdagít meg…”

 

                (Péld 10,22)

 Sokszor megfogalmazódott már a gyülekezet különböző alkalmain, csoportjainál, hogy ki kellene nyitni a templomot, és milyen jó lehetőség lenne ez missziói szempontból. Valahogy azonban a kivitelezésnél rendszerint elakadtunk.

 

Június 3. hetében a templom környékén többféle zenés rendezvény zajlott, mely során a gyülekezeti alkalmak miatt nyitva lévő templomkerti kapun folyamatosan jöttek be az emberek, ám csak a templom körbesétálásáig jutottak el. Istennek hála Bárány Gyuri felismerte az Úr által elkészített lehetőséget, és csütörtökön a bibliaóra után szélesre tárta templomunk ajtaját. Ami ezután következett, azt nehéz szavakkal visszaadni. Az emberek megindultak befelé, mint a „szarvas a hűs vízforráshoz”. Voltak, akik csendesen szemlélődtek, voltak, akik leülve a padba, elcsendesedtek. És voltak olyanok is, akiknek számos kérdése volt akár a templommal, akár a gyülekezettel, a sákramentumokkal és még számos dologgal kapcsolatban. Ezen az első estén kb. 200-an tértek be a templomunkba este 10 óráig. Másnap, amikor Gyuri ezt elmesélte, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy mi is beállunk ebbe a szolgálatba, és a munkaidő lejárta után már mentünk is be a templomba. Ekkor délután 5 óra volt. Sok iskolában éppen akkor volt illetve ért véget a tanévzáró, így azt gondoltuk, hogy lehetséges, hogy aznap nem is lesznek sokan. A kapu, a templomajtó és a szívünk azonban töretlenül nyitva volt, és ez nem maradt áldás nélkül. Először apró gyermekek hozták be szüleiket, és mindent látni és tudni akartak a szószéktől az orgonáig, a földszinttől a karzatig. Később aztán kisebb, majd nagyobb csoportokban jöttek az emberek. Találkoztunk 30 éve nem látott osztálytársakkal, régi munkatársakkal, szolnoki és nem szolnoki lakosokkal. Láttunk nézelődő időseket, padban ülő, lehajtott fejű, imádkozó fiatalokat. Isten nagyon megáldotta ezt az estét, kb. 500 ember lépte át a templom „küszöbét”. Fél 12-kor zártuk be a kaput és az ajtót. Szombaton este ismét sokan éltek a lehetőséggel, hogy megismerjék templomunkat, gyülekezetünket. Voltak olyanok, akik mindhárom este eljöttek és estéről-estére hoztak magukkal egy-egy rokont, barátot. Látszólag minden ugyanúgy zajlott, azonban ez az este mégis más volt. Egyszer csak hatalmas szélvihar kerekedett, megnyíltak az ég csatornái, ömlött az eső, zúdultak a jégdarabok. A templom kerítésre kikerült a felírat: Befogadó hely.  Megtelt a templom. Ültek a karzaton, ültek a földszinti padokban, álltak az úrasztala körül. Ezen az estén több száz ember élhette meg, hogy a templom nem pusztán építészeti remekmű, nem egyszerű látványosság, hanem befogadó hely. Menedék. Menedék az élet valós és lelki viharaiban. Hogyan is lehetne összegezni ezt a három estét? Ezer körüli látogató, kb. 25.000,-Ft perselyadomány. És valójában? Rengeteg találkozás, számos beszélgetés, lehetőség a bizonyságtételre, Isten gazdag áldásának megélése és szeretetének továbbadása.

 

2013 junius 25. Szolnok.

 

        Csorba Zsuzsanna

 

 

„Engedjétek hozzám jönni…

 

 „…én azt hiszem annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.” (Móricz Zs.: Légy jó mindhalálig)

 

Egy általános iskolai tanítóm írta ezt az idézetet az emlékkönyvembe. Akkor igazán nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, nem volt számomra mélysége. Ma már egészen másként látom. Mérhetetlen nagy öröm számomra, hogy gyerekekkel foglalkozhatom, az pedig hatalmas ajándék és felelősség, hogy Isten dolgairól beszélhetek nekik. Azt hiszem, már minden korosztály volt a”kezem között”. Mindegyiknek meg van a maga nehézsége és szépsége is. Más a módszer, más a „tananyag” az életkori sajátosságok miatt, de a cél ugyanaz: Istenhez vezetni őket. Hálás vagyok az Úrnak, hogy megbízott ezzel a szolgálattal, s ahogy mikor én bekerültem a gyülekezet nagy családjába és lettek lelki szüleim, lelki testvéreim, így ma már lehetnek lelki gyermekeim is.

 

Isten iránti hálával gondolok a gyermekhittan lehetőségére, arra, hogy hiteles, a gyermekemet megértő, őt befogadó példaképek tanítják Marcit hétről hétre. Hálás vagyok, hogy rendszeresen kap így megerősítést a hit dolgairól, nemcsak tőlem hallja annak fontosságát, hanem egy egész gyermekközösségben látja, hogy a református hit közösségben él. Megtanult imádkozni, amire korábban nem tudtam rávenni, így együtt mondjuk az esti imát,és ez nekem is nagy élmény. Azt látom, hogy ahol az én erőm kevés, ott segít az Úr, ő tereli gyermekemet a hit útján, és így kegyelme nemzedékről nemzedékre tart, ahogy megígérte, őt is elkíséri majd, ahogy velem is itt van mindig. A bibliai történetek lekötik Marcit, nagyon nagy élvezettel meséli azoknak, akik nem ismerik ezeket. Azt remélem, nemsokára a kicsi is csatlakozhat hozzá.

 

Úgy hiszem, hogy így segíti az Isten,hogy felnövekedvén neki is természetes legyen az, hogy hitben élő egyháztag lehessen. Istennek legyen ezért hála! (Színné Móni)

 

Csorba Zsuzsanna

 

LÁTOGATÁS, KRISZTUS ÖREGJEINÉL

 

Egykor a 72 óra konprumisszumok nélkül című rendezvény keretei között ellátogattam az Szolnoki Abonyi úti idősek otthonába ahol oly jól éreztem magam közöttük, hogy idén, szintén a 72 órás rendelvény keretei között, ismét nagy kedvet kaptam meglátogatni a kedves idősöket. Bár már eléggé kinőttem az ifi korból, mégis izgalommal telve csatlakoztam hát ahhoz az ifis csapathoz, akik az öregeket látogatták meg, ezen a szép őszi délelőttön. A hetvenkét óra országos rendezvény, így Végh Miklós ref. lelkész a Szajoli fiatalok egy kis csoportját kapta, hogy vezesse, kísérje el őket az idősek közös otthonába. Így lettem e kis csapatnak én is egy kis időre ifi tagja. Számomra, ez a látogatás, Krisztus örömteljes szolgálata. Jézus azonosul ezekkel az öregekkel is, amikor azt mondja: „Amit csak tettetek egyel is az én kicsinyeim közül velem tettétek”, és amennyiben hanyagoljuk a velük való törődést, azt mondja erre, hogy” Velem nem tettétek meg”! (Máté:25.40,45.) Abban a reményben mentem hát látogatóba, hogy ezzel örömet szerzünk Jézusnak és a csak egymás társaságában tengődő öregeknek. Nékik is kell, nékik is jól jön egy kis változatosság, a szürke egyhangúságban. Kell az öröm, kikapcsolódás, kell egy kis valami másabb, az örökös megszokottnál. Akik tudtak, azok eljöttek a társalgóba, akik pedig nem, azokat szobáikban keresték meg, a fiatalok, és nyújtották át néhány kedves szó kíséretében, a nékik szánt ajándékokat. A társalgóban pedig szóltak az énekek-rövid föl olvasások. Öröm volt arcukon, és boldogan tapsoltak, minden ének és fölolvasás után. Azt hiszem számukra, mi voltunk, a Krisztus rendezte színház. melynek mindig jó a tagja lenni. Hogy az ott lakó kedves nénikék, ne csak kívülálló külső szemlélői legyenek a dolgoknak, ezért bevontuk őket is a műsorunkba azzal, hogy egy éneket tanítottuk nékik, és megénekeltettük Krisztus öregjeit. A tanított dal arról szól, hogy ki nékünk Jézus, és lehet övéké is, lehet mindannyiunké együttvéve, és Jézus vigasztal, ha sírunk. Én kívánom, hogy Krisztus legyen vigaszuk, és minél kevesebbet keljen sírniuk. S míg a fiatalok a szobákat látogatták, én szóval tartottam a járókeretes nénikéket, az aranyos tipegőket. Kérdezgettem őket, s ők elmondottak az ott zajló mindennapokat, kitárták szívüket. Elmondták, hogy ma már, csak csupa nők élnek ott, mert a férfiak elhaláloztak. Az egykor ott lakó férfiak közül, egy van életben, de másik otthonban él. Igen rövid, de szép tartalmas örömszerző látogatás volt, az Abonyi út-i idősek otthonában, mely remélem, igazi átmeneti otthon lehet a számukra,a városi önkormányzat fönntartásában.( Azért beszéltem, átmeneti otthonról, mert az igazi, örökké tartó otthonunk, Isten országában, a mennyben van.)  Hála Istennek, az ápolók, itt az e földiben is kedvesek, és kellemes szép tiszta környezet fogadja az oda látogatót.

 

2013. október 25. Szolnok,

 Csorba István